Külföldi és hazai
kezdetek
Temetni jöttem a képregényt, nem dicsérni. De mielőtt erről
a Magyarországon legalábbis tetszhalottnak tűnő műfajról beszélnék, melyet
szerte a világon a kilencedik művészetként aposztrofálnak, megpróbálom
pontosabban meghatározni, mit is nevezünk képregénynek. (Vagy Olaszországban
fumettónak, füstpántlikának, mert a szóbuborék füstpántlika módjára kanyarog ki
a beszélők szájából.)
A képregény legtágabb meghatározása szerint történet
képekben elbeszélve, mely legalább három fázison át tart, és esetleg szöveg
kíséri.
Ha akarjuk, idesorolhatjuk tehát a paleolit korszakban
keletkezett, vadászatot ábrázoló, ősember kreálta rajzsorozatokat is.
És képregények az egyiptomi sírkamrák halotti könyvei,
Traianus oszlopa
és a bayeux-i falikárpit, mely ötvennyolc hímzett képen
Hódító Vilmos tetteivel ismerteti meg a nézelődőt.
No és persze ide sorolható még az analfabéták klasszikus
képregénye is, a Biblia Pauperum, a Képes Biblia.
A XVIII. század végének képmutogatói, mint ahogy az Arany
János énekes históriájában is olvasható, véres szerelmi drámákat mutattak be
festett képek segítségével, miközben hangosan skandálták a verses beszélyeket,
és hosszú pálcájukkal rá-ráböktek az illusztris jelenetekre.
A svájci Rodolphe
Töpffer 1830 táján megjelent szkeccs-sorozatai is ezt a képi világot idézik,
és ezek a bökverses rajzok kerültek be a korabeli szatirikus
újságok oldalaira.
A XIX. század közepén Németországban megjelent a Fliegende
Blätter Wilhelm Busch rajzaival. Busch rajzsorozatai közül a Max és Móric a
legismertebb, mely két vásott lurkó kalandjait meséli el. A magyarított
változat 1895-ben jelent meg könyv alakban Marci és Miska címen, Cziklay Lajos
fordításában.
A Fliegende Blätter az Osztrák–Magyar Monarchiában is nagy
népszerűségre tett szert, így nem csoda, hogy Jókai Mór is szívesen adoptálta
Üstökös című lapjába az új módit. Kedvenc rajzolójának az autodidakta Jankó
Jánost választotta, aki ontotta magából a képtörténeteket, melyeknek rajzos
forgatókönyvét nemegyszer maga a Mester, azaz Jókai készíti. Az első
képsorozatok, melyek 1861-ben születtek, Magyar Miska és Német Miska kalandjain
keresztül a „kényszerű sógorok” bugyutaságát pellengérezik ki.
A sikeres példán felbuzdulva egyre-másra születtek a humoros
lapok, melyek közkedvelt olvasmánya volt a vidám képtörténet. Garay Ákos és Bér
Dezső, Manno Miltiadesz és Gáspár Antal rajzos történetei ott sorjáznak a
Borsszem Jankó, a Kakas Márton és a Mátyás diák oldalain.
A sokszor keret nélküli, általában verses szövegekkel kísért
rajzsorozatok a későbbi diafilmek képi struktúráját vetítik előre.
Egy makói gabonakereskedő kalandvágyó fia ez idő tájt kelt
át az óceánon, hogy harcolhasson Lincoln seregében. A gyenge fizikumú Pulitzer
Józsefet azonban nemsokára leszerelték, és ő bánatában az Újvilág
újságkirályává vált. Joseph Pulitzer jelentette meg 1896. február 16-án a New
York World vasárnapi mellékletében Richard F. Outcault képregényét. A Yellow
Kid címet viselő sorozatban mind a narrátori, mind a beszélt szöveg már a
képkockán belülre kerül. Hivatalosan innen datáljuk a képregény, a comic strip
születését.
A képregény változatai a II. világháború előtt
Míg Amerikában a Yellow Kid megteremtette új formát követték
a képregények, addig Angliában továbbra is a képkockán kívülre helyezték a
szöveget. Hazánk képtörténeteket közlő gyermekújságjai is a képaláírásos
képregény mellett teszik le a voksot. A Kis Lap, a Hasznos Mulattató, a Pesti
Hírlap Vasárnapja lapjain külföldről átvett képtörténetek szórakoztatták ifjú
olvasóikat.
Nem lóg ki a sorból az Áller Képes Családi Lapja sem, mely
1924-től négy éven át közölt képaláírásos képregényeket. Az első „magyar”
képregényújság alapváltozatát Dániából importáltuk. Hobogász úr, Pimpók papa,
Hórihorog és Tömzsi figurája hamar közkedveltté vált. A szemet gyönyörködtető
újság színvonalát máig nem tudtuk túlszárnyalni.
Az Áller sikerén felbuzdulva 1925-ben jelent meg a
Tündérvásár. A nívós külföldi képregényfigurákat nemsokára a háttérbe szorítja
Lekvár Peti, aki a makulátlan magyar gyermeki lélek tisztaságát volt hivatva
jelképezni. Benedek Kata figurája húsz éven át képes volt megőrizni vonzerejét
és báját. Lekvár Peti kalandjai, majd Az Ibrik ikrek csínytevései 1931-ben
jelennek meg gyűjteményes formában.
1935 második felében tört be a magyar újságpiacra az
amerikai King Features Syndicate kiadó. Míg a Rádióújság A 11-es rádióautó
kalandjaival (filmregény 296 rajzban) szórakoztatja a nagyérdeműt,
addig az Újság két Edgar Wallace-adaptációt: A gumiembereket
(A Trója kincse) és A fehér álarcot közli.
Ezekben az újságokban már valódi comicsok, szóbuborékos
amerikai képregények magyar változatai jelennek meg. Ezt a hagyományt folytatja
a KFS az 1936-ban útjára induló Hári János című képregényújságban. Zane
Greynek, a vadnyugat krónikásának története, a King, a kanadai lovascsendőr a
tengerentúli megjelenéssel egyidőben volt olvasható nálunk is. Ugyancsak itt
debütál Puskás Pista és Árva Panni is. A Hári János kérészéletű produktumnak
bizonyult. Összesen harmincegy száma jelent meg, melyet tíz olyan követett,
ahol a képregényoldalak véletlenszerűen vannak összeválogatva a korábban
megjelent lapszámok anyagából. Ezt a trükköt valószínűleg az előfizetők
kielégítésére találta ki a kiadó.
Az újság megszűnését a sajtótörvényen kívül a szóbuborékos
képregény mint „újdonság” megjelenése is okozhatta. Ezt látszik alátámasztani
az is, hogy a King Features Syndicate nevével 1938-ban, a Képes Regények
könyvsorozatnál találkozhatunk újra. Magyarországon itt használják először a
„képregény” szót, bár a kiadványnak ehhez a műfajhoz van talán a legkevesebb
köze. A zsebkönyv méretű könyvecske szerkesztői kitörlik a szóbuborékokat és a
narrátori szöveget a képkockából, és kényük-kedvük szerint egészítik ki az
üresen maradt részeket. Ezek a képek kerülnek az oldalpár páratlan oldalára,
míg a párosra komplett, szöveges sztorit kreálnak. A könyvsorozat csupán hat
kötetet ért meg. Többek között itt folytatódik Zane Grey King-sorozata, mely a
hangzatos A Fekete Völgy diktátora címet viseli. A láthatatlan ellenségben
szereplő X-9-es ügynök kalandjait a modern krimiirodalom atyja, A máltai
sólyommal hírnevet szerzett Dashiel Hammett írta. A rajzolók között Alex
Raymondot, Flash Gordon és Jungle Jim megálmodóját is ott találjuk.
Ekkoriban jelenik meg füzet és könyv alakban Pat Sullivan
macskafigurája, Félix, aki a magyar keresztségben a Sicc úrfi nevet kapja. A
képkockák alá Kálmán Jenő ír négysoros verseket. (Az 50-es években a már
meglévő versekhez új rajz készül, melyet Tankó Béla készít.)
Míg itthon 1944-ben a Harc nevű újságban Grün Ábrahám
karrierjén szörnyülködhet a nyájas nyilas olvasó, addig a náci Németországban
Goebbels doktor, a párt ideológusa a birodalmi gyűlésen kijelenti Supermanről,
hogy zsidó. Nem is csoda! A Pentagon külön lelkesítő comics-füzeteket rendelt a
hadsereg számára, melyben szuperhősök veszik fel a harcot a fasiszta hordákkal,
és még Donald kacsa is bezupál.
Mielőtt továbbmennénk, be kell még számolnunk egy üdítő
színfoltról a honi újságpiacon. A Friss Újság Vasárnapjában 1935-től hétről
hétre közölnek egész oldalas, színes, néha szóbuborékos képregényeket, melyek
1950-es megszűnéséig kedvelt olvasmányai a lapnak. De hát, mint tudjuk, egy
fecske nem csinál nyarat.
Egy dekadens műfaj hőskora
1945 után a gyermekújságok kezdenek elsőként képaláírásos
történeteket közölni. Ilyenekkel találkozunk a Hüvelyk Matyi, a Képes Úttörő
Gyermekújság és a Pajtás oldalain.
1948-ban a Magvetőben, a parasztifjúság hetilapjában Kuczka
Péter, a honi fantasztikum apostola ír pártos képregényeket. Ekkor válik
általánosan elfogadottá a képsorozatokra a „képregény” megnevezés.
Álljanak itt az Ítél a nép örökbecsű szavai: „Morvay Ákos, a
töttönyösi volt földesúr visszaszökik a faluba, hogy magával vigye a család
elrejtett kincseit. Gombó Gergelynek, a falu legnagyobb gazdájának és a
plébánosnak a biztatására kilopja a földműves szövetkezet új traktorából a
porlasztót, hogy a dolgozó parasztok ne tudjanak szántani, és rászoruljanak
Gombó igájára.” A híres moszkvai esztéta, Finogenov elvtárs valószínűleg nem
olvasta a fent említett képregényt, mivel 1950-ben, a Fészek Klubban kijelenti,
hogy a képregény imperialista csökevény, mire Rákosi Mátyás azonnal
leparancsolja az újságok oldalairól a nyugati kultúrmocskot. A Világ Ifjúsága
oldalain Bányász Rezső lép fel erélyesen a kártékony képregények ellen: „A
tréfás könyvek túlnyomó többségükben szadista bűnügyi regények, melyek
kegyetlenkedésre, fajgyűlöletre, szexuális perverzitásra, a fasizmus
dicsőítésére tanítanak.” Bányász Rezső eszmefuttatásai Dr. Frederick Wertham Az
ártatlanok elcsábítása című tanulmányán alapultak.
Az amerikai pszichiáter könyve nyomán 1954-ben a
képregényesek öncenzúra-bizottságot hívnak életre, és eltűnnek a horror
képregények a külhoni újságos standokról.
Itthon csak 1954 táján óvakodik vissza egy tehetséges,
középkorú grafikus, Zórád Ernő Az Északi-sarkról a Föld belsejébe című
képregényével a Pajtás lapjaira, melyet Obrucsev Utazás Plutóniába című
regényéből készít. (A képregénynek az a különlegessége, hogy Zórád 1981-ben
újra megrajzolja a Fülesnek, majd pár év múlva megjelenik a Füles-beli
képregény kifestett, egész oldalas festményekkel kiegészített változata a
Táltos Kiadónál.)
1955 mérföldkő a magyar képregény történetében. Gugi Sándor
grafikus felkeresi az újságíró Horváth Tibort, hogy készítsenek együtt
képregényt. Horváth meglátja az ajánlatban rejlő „nagy lehetőséget”, és fiatal
alkotók közreműködésével új, képaláírásos sorozatok indulnak az Új Világ, a
Szabadságharcos és a Po Sztránye Szovetov (Keresztül-kasul a szovjet tájakon)
oldalain, mely az orosz nyelvű Képes Nyelvmester elődje.
A Szivárvány Kiskönyvtár is képaláírásos képregényeket
közöl. Az írók között Örkény Istvánt és Rónaszegi Miklóst, a rajzolók közt
Zórád Ernőt és Szűr-Szabó Józsefet is ott találjuk.
A Pajtás 1957/1. számában indul Cs. Horváth Tibor és Zórád
Ernő közös munkája, a Winnetou című képregénysorozat. Állandó rendszerességgel
ekkor kerül bele a narrátori és a beszélt szöveg a képkocka belsejébe.
Számoljunk csak egy kicsit! 1896 és 1957: több mint hatvan év telik el, míg a
valódi, szóbuborékos képregény végre meghonosodik nálunk.
Ugyancsak 1957-ben jelenik meg a Füles Szórakoztató Naptára.
A benne lévő képregényt a Pesti Izé szexi háremhölgy-ábrázolásain megizmosodott
Korcsmáros Pál jegyzi.
A Naptár a Füles próbaszáma volt, amin felmérték, milyen
példányszámban indítsák útra az új rejtvényújságot. Míg a Fülest Korcsmáros uralja,
addig a Magyar Ifjúság hasábjain feltűnik a filléres ponyvák címlapvarázslója:
Sebők Imre, Stevenson klasszikusának, A kincses szigetnek a feldolgozásával.
(Úgy tartja a fáma, hogy ’45 után Sebőköt Amerikába hívták Tarzan-képregényeket
rajzolni, de ő nem fogadta el az ajánlatot.)
Zórád, Sebők és Korcsmáros. Három nagy formátumú rajzoló,
egyéni, virtuóz, mégis közérthető stílussal. Ők uralják a honi képregénypiacot
harminc éven keresztül, és készítik a nívósan megrajzolt, bár néha
túlszövegezett irodalmi adaptációk tömkelegét. Hiába volt Gugi az ötletgazda,
neki többé nincs helye a „három testőr” között.
A hatvanas évek elejétől folyamatosan közöl képregényeket a
Népszava, a Lobogó, a Képes Újság, és ki győzné felsorolni, még hányféle
sajtóorgánum. Ez a harminc év a magyar képregény aranykora. A három rajzoló
mellett Cs. Horváth Tibor is naggyá válik, neve a színvonalasan megírt irodalmi
adaptációk védjegye lesz. Zórád Ernő művészi képregényeit az igényes
nyugat-európai piac is elfogadja, Sebők Imre a fény-árnyék kontraszthatását
felhasználva egyedülálló stílust teremt, Korcsmáros Pál a reális ábrázolást
egyénien groteszkre torzítja klasszikus Rejtő-feldolgozásaiban.
1976-ban Cs. Horváth bukkan rá a francia Vaillant (Pif)
grafikusainak tiszta, reális stílusában alkotó Fazekas Attilára is.
És hol maradnak a valódi comicsok?
Sehol. Cs. Horváth csak úgy tudja a bigott kulturális
vezetésnek beadni a képregény keserű piruláját, hogy azt egy klasszikus
irodalmi mű ostyájába csomagolja. A szó szoros értelmében vett comics-szerű
képregényről még mindig nem beszélhetünk. A nyugati képregény formanyelvéhez
még Zórád Ernő adaptációi állnak a legközelebb. 1970 táján Zórád megteremti a
kollázs-képregényt, ahol korhangulatot idéző fényképrészleteket applikál a képkocka
egészébe. Az ilyen technikával készült első képregény Kuczka Péter Üvegvárosa.
Zórád Művészi képregény című, hasonló stílusban készült munkáját az olaszok egy
nemzetközi képregényfesztiválra is benevezik. (A magyar bürokráciának hála, az
anyag csak a kiállítás eredményhirdetésére ért ki Rómába, és ott ráadásul el is
lopták!)
A képregénydömping a hetvenes évek elején érte el a csúcsát.
Dargay Attila, Szitás György, Szenes Róbert, sőt még a képregényt később
kíméletlenül ostorozó Jankovics Marcell is képregényt rajzol ekkoriban.
1975-ben meghalt Korcsmáros, Sebők öt év múlva követte, Zórád pedig 1984-ben
úgy döntött, nem rajzol több képregényt. Bomlásnak indult az a hatalmas életmű,
amit Cs. Horváth harminc éven keresztül építgetett, s amit ezután tíz év alatt
szétnyirbált, összeragasztózott, összerombolt. Cs. Horváth számára csak a
szöveg volt szent és sérthetetlen, a mesterien megrajzolt képregények a kezében
önmaguk nyomorék zanzájává váltak: megcsonkította az eredeti oldalakat,
eltakarta őket a túlméretezett szöveggel, bár már a rendelkezésére állt a
nyomdai sokszorosítás lehetősége is.
A hetvenes évek végétől egyre kevesebb újság tartott igényt
a hazai képregényekre, és a gyatra díjazás miatt megfogyatkoztak a műfaj
művelői is. 1984-ben Kuczka Péter fedezte fel a Galaktikában a máig is alkotó
Vass Mihályt, akit mérnöki precizitással kidolgozott alakjai és
oldalkompozíciói méltán emelnek (emelhetnének) a világ legjobb rajzolói közé.
Bizonytalan lépések az elmúlt másfél évtizedben
A rendszerváltást követően egyre többen gondolják úgy, hogy
a képregénykínálatot importból kell megteremteni. Kuczka közreműködésével
megjelenik a francia Larousse kiadó képregényes Biblia-sorozata. Kertész Sándor
az európai képregényrajzolás nagyágyúit: Manarát, Moebiust és Serpierit
vonultatja fel a Krampusz és a Menő Manó lapjain. A Hepiend és a Vampi vegyes
színvonalú nyugati képregényeket közöl, míg a svéd érdekeltségű Semic
Interprint kiadó megkezdi a tucatképregények forgalmazását. Ekkor jelenteti meg
Kertész a képregény történetéről szóló, szorgos kutatómunkára valló alapművét
Képregényhősök Magyarországon címmel. Fazekas Attila Botond nevű
képregényújság-hőse több-kevesebb sikerrel döngeti a hazai kapukat, míg a Fülig
Jimmy és a Csalamádé egy-két szám után elvérzett. Számoljunk csak újra! Száz
évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a Yellow Kid után végre nálunk is megjelenjenek
az első, igazi comicsok!
A képregénydömpingből a tőkeerős Semic került ki győztesen.
Megjelentette a Mad magazin magyarított változatát, a Kretént, mely egy egész
sor tehetséges magyar rajzolót mutat be. Fekete Imre és Varga „Zerge” Zoltán,
Garisa Zsolt és Göndöcs Gergely neve ennél a lapnál lett közismert. Bár sokszor
ostorozom a külföldi, igénytelen képregényeket, a Semic-kiadványoknak abban
látom a létjogosultságát, hogy egy új nemzedéket tanítanak meg a valódi
képregényes látás- és kifejezésmódra.
Az irodalmi képregénynek bealkonyult. A szerkesztőségek már
nem tartanak igényt rá, amit az érdeklődés csökkenésével és egy-egy rajzolt
oldal horribilis költségével magyaráznak.
Az új nem kell, mert tíz-tizenöt év alatt még nem tanultuk
meg a valódi képregény befogadását, a régi meg azért nem kell, mert avítt és
unalmas. A képregényes generáció utolsó nagy formátumú képviselője, Fazekas
Attila az utóbbi időben filmes utánérzések képregényváltozatait készíti sorra.
A hazai képregénytermést áttekintve meglehetősen vegyes
képet látunk. Nem sok jóval bíztatnak az Eszes vegyes színvonalú képregényei
vagy Shakespeare színműveinek ismeretlen grafikusokkal feldolgozott füzetei,
illetve a Móricka és a Morbid könnyű altesti humora. Érdekes színfoltot
jelentenek viszont Korcsmáros Pál mesteri Rejtő-képregényeinek újratervezett,
számítógép által színezett, színpompás albumai vagy Filó Vera formabontó és
gondolatébresztő képregényei, és a Kalandor kiadó honlapján megtekinthető
ál-ősmagyar képregények. 2003-ban a Konkrét Könyvek irodalmi pályázatot
hirdetett VadZseni címmel, melyre a regény, illetve ifjúsági regény kategória
mellett képregénnyel is lehetett nevezni. A különdíjat Olajos Csaba és Géczi
Zoltán fantasy képregénye, a Dead.line: Spiritus Sancti nyerte el, melyet
Amerikában ki is adnak. Ám egy szűk rétegen kívül még csak nem is ismerik
ezeknek az alkotóknak a nevét. Remélhetőleg nem erre a sorsra jutnak a rajzfilmes
Vadkelet Fesztivál díjazottjai, akik áprilisban megalakították a Képregény
Akadémiát. Azokat a kivételes rajztehetséggel bíró alkotókat (említsük itt
Cserkuti Dávid nevét vagy a Boros–Szikszai duót), akik a legjobb európai
hagyományok szellemében mesterképregényeket tudnának alkotni, felszippantják a
jól fizető, reklámgrafikával foglalkozó stúdiók.
Elvétve akadnak azért a nemzetközi porondon is magyar
sikerek: a 2002-ben Luzernben megrendezett 11. képregényfesztivált Kedves Lili
nyerte meg experimentális fotókollázs-képregényével. Bár az ötlet és a stílus
egyéni, egyik grafikus barátom szarkasztikusan jegyezte meg: „Húsz év múlva
vagyonokat fog keresni az, aki még képes lesz szabad kézzel rajzolni!” Ezt a
véleményt igazolja az is, hogy a formabontó képi megoldásokkal operáló,
tehetséges, fiatal grafikust, Futaki Attilát 2004-ben felvették a Firenzei
Nemzetközi Képregény Főiskolára, ahol Marco Bianchini és Eleutieri-Serpieri,
Druuna szülőatyja oktatja.
Egyelőre nehéz volna tehát eldönteni, hogy a gyászbeszéd
vagy a dicséret szavai illenek-e inkább az alkalomhoz.
[Beszélő, 2005. január]
